 A gibbonfélék (Hylobatidae) az emlősök (Mammalia) osztályába és a főemlősök (Primates) rendjébe tartozó család. Fejlődésük vonala mintegy 18 millió éve vált külön a emberfélék (Hominidae) családjáétól. A régészek Afrikától (Aelopithecus, Micropithecus) Európán (Pliopithecus) át Kínáig (Dionysopithecus) számos olyan, 15–33 millió éves koponyatöredéket és fogat találtak, amelyeket felépítésük alapján ősgibbon maradványnak tartottak/tartanak, de a perdöntőnek számító végtagleletek hiányoznak, így ezen ősmajmok besorolása kétséges.
Valamennyi fajuk Ázsia déli felén (Dél-Ázsia, Dél-Kína és Délkelet-Ázsia) honos.
Valódi erdei állatok, tesfelépítésük teljesen az erdei élethez alkalmazkodott.
Közepes nagyságú, tehát az emberszabásúaknál kisebb, fán élő fajok. A legtöbb faj testtömege 5–7 kg, csak a sziamangok nagyobbak. A többi majomtól eltérően nincs ülőgumójuk. Szőrzetük sokkal tömöttebb, mint a többi főemlősé. Karjaik feltűnően hosszúak; a kar- és testhossz hányadosa elérheti a 2,6-et (az embernél ez az arány csupán 1,48). Ha testüket egyenesen tartják, ujjaik a földig, de legalább a bokájukig érnek, amiért hosszúkarú majmoknak is hívják őket. Farkuk nincs. Hangkészletük rendkívül gazdag. Agyuk anatómiailag rendkívül fejlett, de intelligenciájukat csak keveset vizsgálták.
Többnyire vegyes táplálkozásúak, de étlapjukon zömmel gyümölcsök szerepelnek.
Az emberszabású majmok közül csak ők élnek monogám kapcsolatokban (máig hevesen vitatják, hogy az ember is ilyen faj-e). A gibbonok párkapcsolata egész életre szól, az özvegy csak nagyon ritkán talál új párt. A párok együtt járják az erdőt, amelynek egy részét territóriumként uralják.
A legtöbb gibbonfaj veszélyeztetett. Ennek fő oka élőhelyük megfogyatkozása és feldarabolása, de eltűnésükből kiveszi a részét a vadászat és az állatkereskedelem is.
Forrás: wikipédia
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
